El Camino - Az én utam...

Itthon – pontosabban az albérletemben – ülök, és merengek magamban. Egyedül vagyok.

Nincs mellettem senki, akivel megoszthatnám a gondolataimat.

De mégsem fáj a magány. Magam sem értem, miért, de nem érzek kétségbeesést.

Pár évvel ezelőtt, ha valaki, mondjuk, egy jósnő azt mondja, hogy a kislányod 7. Születésnapján nem leszel együtt a gyerekeiddel, a feleséged nem tekint férfinak, egy albérletben fogsz lakni, és annyi pénz lesz a zsebedben, hogy még két hónapra ki tudd fizetni az albérleti díjat, akkor vagy nem hiszem el, vagy ha el is hiszem, beleőrülök a gondolatba.

Tényleg igaz lehet az, hogy Isten nem rak nagyobb terhet az emberre, mint amit képes elviselni. Néha az eszembe jut, hogy mi vezetett idáig, hogy ennyire mélyre süllyedtem. Mindenem meg volt ahhoz, hogy boldog életet éljek, 

gyönyörű ház, szép kert, olyan autó, amilyet akartam, nyaralás, telelés, pénz, és most semmi! Az is gondot okoz, hogy vegyek magamnak egy cipőt. Mennyi jel volt, amikre nem voltam tekintettel, amiket ha észreveszek, akkor minden máshogy alakul. De nem voltam tudatos. Pedig olyan sokat intettek óva attól, hogy kölcsönadjak, hogy eladjam a vállalkozásaimat, hogy kimenjek Írországba. De én nem hallgattam senkire. Csak mentem a saját fejem után, és tettem, amit helyesnek gondoltam, helyesnek éreztem.

Valami azt akarta, hogy változzak, hogy vegyek észre olyan dolgokat, amiket a matéria eltakart előlem.

Mi volt ez a valami?

Van egy elméletem, de MOST, ebben a tudatállapotban még nem látom az értelmét teljesen, csak nagy körvonalakban. Azt már megtanultam, hogy minden történésért, ami bekövetkezett, és be fog következni az életemben, CSAK saját magamat hibáztathatom. Talán az a szó, hogy „hibáztatni”, nem is alkalmas, mert ami most szerencsétlenségnek, nyomornak, bajnak, rossznak látszik, lehet, hogy később áldásként fogom megélni, és hálát adok az „Úrnak”, az „Univerzumnak”, a „Sorsnak” vagy hívd, ahogy akarod, hogy bekövetkezett. Na, ez az, amit most még nem vagyok képes minden pillanatban így megélni.

Március elején elkezdtem meditálni napi rendszerességgel, ami szinte egyik napról a másikra megemelte az energiaszintemet, és az eltelt egy hónapban nem volt mélypontom. Ma érzem azt, hogy egy kicsit lentebb vagyok, de ez sem olyan vészes érzés. Tudom, hogy átmeneti állapotról van szó, és minden úgy történik, ahogy történnie kell. Tudatos embernek tartom magam, éppen ezért meglepő az, hogy annyira kisiklott az életem. Hiszem azt, hogy nem volt más választásom, mint hogy megtapasztaljam a pénztelenséget, mert ez vezethet el a végső igazság megismeréséhez – ha van ilyen egyáltalán…

És persze, ha „azt hiszem, hogy nem volt más választásom”, akkor nem is volt, mint megtapasztalni. Hiszek abban, hogy a gondolataink teremtő erővel bírnak, éppen ezen dolgozom, hogy a belém ivódott negatív programokat lecsendesítsem, és helyettük teljesen újakat alakítsak ki. Buddha mondta azt, hogy „nem vagyunk mások, mint gondolataink eredményei”. 

Nincs bennem önsajnálat. Nem célom, az sem, hogy másokból kiváltsam a sajnálat alacsony energiájú érzését, hanem csak egyszerűen ki akartam írni a bennem lévő gondolatokat. Minden, a fejemben kavargó negatív kép ellenére nagyon sok pozitív érzés van bennem. Észreveszem a szépet, értékelem, amim van, nyitott szívvel várom a holnapot, hálás vagyok a barátaimért, akiknek nagyon sokat köszönhetek, és törekszem arra, hogy megéljem a minden pillanatban bennerejlő csodát!

Szeretem ezt a világot, örülök, hogy itt élhetek.

Hogyan is lehetne még ennél is jobb?