El Camino - Az én utam...

Ma volt az első nap, hogy órára keltem, és már 6 órakor az úton voltam. Mivel a faluból egy nyílegyenes út vezetett ki, ezért nem lehetett eltévedni a korom sötétben és legalább gyönyörködhettem a csillagok látványában. Csodálatos és végtelen érzés volt botorkálni a vaksötétben és bámulni az égboltot. Nem is nagyon tudtam levenni a tekintetemet és ennek köszönhetően rengeteg hullócsillagot láttam. Először azt kívántam, hogy Gabi boldog legyen, aztán azt, hogy a gyerekek is és végül az is eszembe jutott, hogy nekem sem ártana a boldogság.

Tájképileg nem volt egy nagy élmény a mai nap. Egyedül mentem a gondolataimmal. Ma állt össze, hogy mit kell tennem, miután hazamegyek. Abból indultam ki, hogy Gabinak legfontosabb a biztonság, amire nekem tekintettel kell lennem. Ez talán természetes is egy három gyermekes családanyánál, Ő meg különösen ANYA.

Ha valamit visszakapunk abból a pénzből, amit már 5 éve várunk, akkor egy részéből veszünk egy házat, a másik részét tartalékba helyezzük. Ha nem lesz pénz, akkor még idén kimegyek Angliába betegápolónak.

Milyen pofon egyszerű az egész. Nekem is jó lesz, hogy végre pénzt keresek és teremtőnek érzem magam, de a leglényegesebb, hogy a családomért felelősséget tudok vállalni.

Beugrott ma, hogy Gabinak írok egy levelet, mert elmondani úgy sem tudnám a könnyeim miatt.

Ha hazamegyek, akkor lesz két extra hetem arra, hogy megcsináljam a honlapot. Pontosan ennyivel hamarabb leszek otthon, ugyanis ma megren-deltem a repjegyeket szeptember 26-ára.

Ma, nem mellesleg megkaptam az anyai nézőpontot is. Este, ahogy leültem kajálni, velem szemben ült egy holland nő, Jul, aki 10 éve vált el a férjétől, három gyerekkel. A csavar az a történetben, hogy a férje úgy lépett le, hogy minden adósságot ráhagyott. Természetesen a gyerekei sem állnak szóba az apjukkal és 10 éve nem is tartják a kapcsolatot. Ez egy nagyon tanulságos beszélgetés volt, mert ez után tisztázódott le bennem, hogy mennyire fontos a felelősségvállalás, amivel tartozom a családomnak. Nem lehetek csak akkor az Apjuk, amikor minden jól megy és hagyom őket magukra, amikor felborul az életünk. Ok, hogy fontos a saját boldogságom és harmóniám, de ezt nem helyezhetem az övék elé.

Elég szép kis elméletet gyártottam az elmúlt két hónapban eköré az ideológia köré és rendesen meggyőztem magam a helyességéről. Ennek az volt a lényege, hogy ha önmagam belső középpontjába kerülök, akkor képes leszek arra, hogy megtaláljam azt a tevékenységet, amellyel el tudom tartani őket.

Majd eljön ez az idő is, most azonban mindent meg kell tennem azért, hogy biztonságban érezzék magukat, még azt is, hogy kompromisszumot kötök.

Most, hogy ezt a döntést megszültem, sokkal könnyebb lett a lelkem. Köszönöm azoknak az embereknek, akik elhozták számomra az üzeneteiket és voltak annyira nyitottak, hogy közöljék is.
Most toppant be egy srác az Alberguebe, aki tegnap is ott szállt meg, ahol én. Ez azt jelenti, hogy Ő is 51 km ment ma. Eddig még soha nem találkoztam senkivel, akit egyszer lehagytam, Ő az első. Ráadásul Svájcból indult gyalog 44 nappal ezelőtt. Vallási okokkal magyarázta az ittlétét.

Ugrás az aktuális fényképekhez (új ablakban) >>>

Ugrás a 12. napra >>>