2011.02.28 Hétfő - India
A repülőn ülök, és hihetetlen nyugalom van bennem, ami kellemes várakozással vegyül. Ha valaki 3 héttel ezelőtt azt mondja, hogy úgy tudok eljönni, hogy mindent elrendeztem, akkor nem hiszem el neki.
Pedig így van!
Egy kicsit visszább kell mennem az időben, hogy minden teljesen tiszta, és érthető legyen.
Már egy ideje forog a fejemben az a gondolat, hogy nem akarom tovább csinálni a 100 Ft-os boltomat, mert bár minimális munkával képes eltartani a családot, de mégsem érzem azt, hogy azon a helyen vagyok, ahol lennem kell. Természetesen már az első alkalommal, mikor felvetettem, mindenki idiótának nézett. Talán itt kezdődött a mélyrepülésünk is Gabival, mert Ő azt javasolta, hogy Enikővel, az öcsém feleségével együtt, ketten csinálják tovább. Én nagyon határozottan kijelentettem, hogy ezt a lehetőséget nem támogatom.
(Mivel ez a bejegyzés 2012. december elején készült, most le tudom írni, hogy jelenleg máshogy döntenék... Nem adtam esélyt Gabinak arra, hogy bebizonyítsa a rátermettségét. Akkor is tudtam, hogy képes lenne rá, de nem volt kedvem az átadáshoz szükséges pár héthez. Ő ugyan soha nem vetette ezt a szememre, de mégis azt hiszem, hogy nagyon rosszul esett neki. Bár most még nincs akkora perspektívám az életemre, hogy reálisan meg tudjam ítélni, de valószínű ez volt a helyes döntés abban a helyzetben. Megváltoztatni úgy sem tudom, tehát jobb ha elfogadom.)
A konkrét döntés egy 2010. december eleji, Lyonesses képzésen fogalmazódott meg bennem, az egyik előadó hatására. A következő sort vetettem papírra, majd nyújtottam át a mellettem ülő barátomnak:
„Eladom a boltot február 15-ig.”
Február 15-én a bolt átadásához szükséges utolsó aláírást is megszereztem az egyik akadékoskodó szomszédtól, így semmi akadálya nem volt annak, hogy a terveim valóra váljanak. 26-án, szombaton leleltároztam a bolti készletet, ma hétfő van, két nappal később, és én itt ülök a repülőn. Otthon tudtam hagyni 400.000 Ft-ot a családnak, ami elégnek kell, hogy legyen a távollétemre.
Gabi nagyon kedves volt, úgy érzem, mindenben támogat. Mintha lenne benne egy félelem az elvesztésemre vonatkozóan, talán nem alaptalanul, hiszen néha még magamnak is meglepetést tudok okozni.
Mikor befizettem az indiai utat, még decemberben, akkor nagyon akartam jönni, de az elmúlt pár hétben elkezdtem azt érezni, hogy nem biztos, hogy szükségem van rá, az elmúlt 14 év lezárásához, és az új életem elkezdéséhez. Ezt az időszakot a kereskedelemben töltöttem, és nagyon sokat köszönhetek neki, de már nem szolgálja a fejlődésemet. Éreztem a váltás szükségességét.
Mit várok az úttól?
Egyfajta belső béke kialakulását, melynek csírái ott rejtőznek a lelkem mélyén. Várom, hogy sikerül kapcsolatot létesítenem az isteni forrásommal, a felettes énemmel, Istennel, ki hogy hívja. Az, hogy 25-en megyünk, önmagában is próbatétel lesz mindenki számára. Kíván Tőlünk nem kis toleranciát, együttérzést, figyelmet, elfogadást. Szeretném minden útitársamban felfedezni az értékeket, szeretnék mindenkitől tanulni valamit. Szeretném önmagamat adni, úgy, hogy ne legyek túl sok senkinek. Úgy érzem, hogy nagyon jól fog sikerülni az utazás…
Most kezdtük el az ereszkedést Isztambulban.
Ugrás a következő bejegyzéshez >>>
