El Camino - Az én utam...

Újabb nap, amit csak a fantasztikus jelzővel vagyok képes illetni.

Hajnal kettőkor felébredtem és mentem egy kört a sötét kápolnában a kis lámpámmal. Az ok valószínűleg a francia nő eget rengető horkolása volt, de legalább valami miatt az éjszaka is emlékezetes maradt.

Hétkor körbe ültük a megterített asztalt és elfogyasztottuk a reggelit. Degeszre ettem magam lekvárral, mézzel és sok kávét is ittam hozzá. Ez olyan szállás volt, ahol nem volt kötelezően fizetendő díj, csak ki volt téve egy persely, amibe annyit tettél, amennyit jónak gondoltál. Én 20€-t hagytam ott, mert arra gondoltam, hogy ezt másnak is élveznie kell. Volt a szálláson még két dán srác, őket kérdeztem utána és azt mondták, hogy összesen 2 €-t tettek be.

8 óra volt, amikor útra keltem, miután mindenkitől elbúcsúztam. A dánok utánam indultak, de mivel elég nagynövésű volt mindkettő, hamar beértek a hosszú lépteiknek köszönhetően. Már messziről hallottam, ahogy az egyik gitározik és mind a ketten énekelnek. A felkelő reggeli nap sugarai narancssárgába öltöztették az út mellett lévő tájat, amely a felhangzó énekszóval együtt átmelengette a szívemet.

Frómistáig, ami mintegy 16 km, együtt mentünk. Az út nem tartott 3 óráig sem, tehát elég nagy tempót diktáltak. 18 éves koruk ellenére olyan éretten nyilatkoztak minden témáról, amit érintettünk, hogy egyáltalán nem éreztem a több, mint 20 éves korkülönbséget. Az egyik srác, akit Jacobnak hívtak, elárulta, hogy a szülei 10 évvel ezelőtt váltak el, amikor Ő éppen 8 éves volt, mint az én középső kisfiam, Morzsi. Elmesélte, hogyan élte meg akkor és mit érez most. A fájdalomra még mindig emlékszik, de akkor hamar elmúlt és mostani fejjel azt látja, hogy van két ember, akire külön-külön számíthat, mert mind a kettő harmonikus párkapcsolatban él. Ha akkor nem így döntenek, akkor most egyik sem boldog. Teljesen véletlenül terelődött erre a szó, de ha már így alakult, akkor kíváncsi voltam, milyen gyerekszemmel egy ekkora változást megélni.

Úgy éreztem, hogy kaptam egy aspektust és sokkal gazdagabb lettem a velük folytatott beszélgetés végére, ezért miután beérkeztünk a városba és bevásároltunk egy boltban, el is váltunk egymástól.

Találtam egy kutat és letelepedtem a szokásos dél körüli ebédem elköltése végett. Levettem a cipőmet és a zoknimat, mint mindig és nekiláttam kajálni. Mellém szegődött egy svéd úriember, aki megkért, hogy lefényképezhesse a lábamon lévő vízhólyagot. Természetesen megengedtem neki, de aztán nem is foglalkoztam vele. Lefényképezte, aztán eltűnt. Pár perc múlva azonban ismét ott termett és leült mellém. Valahogy itt az emberek megérzik, hogy valami üzenetük van a számodra, ami széppé, izgalmassá és érdekessé teszi ezt az egész utat. Minden kérdésedre megkapod a választ, ha nyitott vagy.

Hamar elmondta, hogy 7 éve csinálta meg a Caminot Leonig, mert addigra megkapta a választ és hazament lezárni a rossz házasságát. Gyorsan kitisztultak a gondolatai. Rá egy évre visszajött, hogy befejezze Leontól, és akkor találkozott egy német nővel, akivel az óta is együtt élnek. Miután hazament, az úti élményei alapján összeállított egy útikönyvet és elvitte egy kiadónak. A kiadónak nagyon tetszett, de az a kérése volt, hogy prezentáljon több képet. Ezért van most itt. Két napja begyulladt a vízhólyagja és az orvoshoz majd ma kell vissza mennie. Mondtam is neki, hogy a sérülésének, és az emiatt felmerült vesztegelésének az egyetlen oka az, hogy átadja a nekem szánt üzenetét. Örült, hogy ilyen gyorsan haladok, és nem kell még két napot itt maradnia…

Mellesleg ő legalább az ötödik ember, aki közölte velem, hogy milyen jól beszélek angolul, tehát jól tenném, ha lassan elhinném magam is.

Búcsú után folytattam az utam a 40 fokos, gatyarohasztó melegben. Az utolsó 17 km-nek kényszerből vágtam neki, mert minden Albergue tele volt. Az utolsó 12 km egy nyílegyenes, ősi római út volt, amelynek, ennek ellenére mégis meg volt a varázsa. Nagyon sokat beszéltem hangosan önmagamhoz. Egy kiselőadást tartottam magamnak egy számomra érdekes témáról: Hogyan éljük az életünket?

Az úton elhelyeztem 1€-t és rajzoltam köré egy mosolygó arcot, meg egy szívet. (Ezt a képet ki tudod nagyítani a galériából és akkor láthatod jobban.)Azért csináltam, hogy valaki megtalálja és leljen benne örömöt, amit majd talán tovább is ad valakinek. Hátha elindul egy folyamat… Az utolsó 100 m-t a dombról lefelé, be a szállásra rohanva tettem meg. Tele voltam energiával. Beszaladtam az udvarra, ahol legalább 40 ember üldögélt, beszélgetett és én csak elkiáltottam magam, hogy Hola! Mindenki rám nézett és nyugtázták, hogy valaki megérkezett, akinek az agyára ment a napsütés. Nem azért csináltam, hogy polgárpukkasztó legyek, vagy rám figyeljenek, hanem csak át akartam adni a bennem felhalmozódott hatalmas energiát. Jól éreztem magam és egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy ki mit gondol rólam.

Egyébként az út utolsó harmadában, ami lehetett vagy egy óra, egy nagyon különleges érzés kerített hatalmába – mintha minden tudás birtokában lennék, és mintha minden kérdésre tudnám a választ. Ömlöttek belőlem a mondatok és azt éreztem, hogy senki más nem akarok lenni, mint aki leg mélyen vagyok. Tudtam, hogy nincs más út, csak az őszinteség. Még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy a Való Világ műsorába jelentkezem. Remek volt.

Zuhany után megkajáltam az addigra már kiürült udvaron. Majd magamhoz vettem a naplómat, hogy megírjam a napi jegyzeteimet. Visszatérve az asztalomhoz, odaszóltam egy lánynak angolul, aki szintén naplót írt. Megkérdeztem, honnan jött, mire azt mondta, hogy magyar. Jót nevettünk és leültem mellé, immár magyarul folytatva a társalgást. Egészen sötétedésig beszélgettünk. Katinak hívták és nagyon élvezi az utat, bár már most attól tart, hogy mi lesz vele, ha vége lesz.

Mivel nem tudtam befejezni a naplót a beszélgetés miatt, ezért most itt ülök a fürdőszobában, ahol van lámpa, hallom az emberek horkolását és közben körmölök. Most befejezem, és utána még megnézem a csillagos eget. Szeretlek Camino, szeretlek családom.

Ugrás az aktuális fényképekhez (új ablakban) >>>

Ugrás a 10. napra >>>